Kórképek

---

---

---

Az Út elején még csodákra várunk, feszült figyelemmel és derűs koncentrációval halászva a segítő jeleket. Álomvilágot húzunk magunk köré, és talán még azt is elhisszük, hogy különlegesek vagyunk, mert matériába ragadt ismerőseinkkel ellentétben mi "készen állunk" a szárnyalásra. Könyvektől, filmektől és prófétai szavaktól várunk megerősítést - és ha az megérkezik, elégedetten tapsikolunk öröknek gondolt sikereink felett. Az egónk az idáig megszokott kisebbségi komplexusba, megfelelési kényszerbe és az elszigetelődés büszke magányába kapaszkodás helyett immár a spirituális erősödés útját járja - amely még mindig nem az Egységállapotra való fókuszálást inspirálja Bennünk, hanem újabb falépítéshez segít hozzá. Méginkább eltávolít az Igazságtól, a Világszerelemtől. Mert míg idáig féltünk az emberektől, és idegennek éreztük magunkat a világban - most úgy hihetjük, mások fölé nőttünk, akik vakon tapogatóznak csupán és elképzelésük sincs arról, hogy mekkora csoda az élet.
---

Az Isten azonban nem hagyja meg nekünk sokáig ezt az álomittas állapotot. Engedi egy ideig, hogy megéljük - majd felráz, és megmutatja: vannak tisztánlátóbbak nálunk, akik többet tudnak, mint mi. Fizikai megtestesülésükben éberebbek, talán csak hangosabbak, meggyőzőbbek, mint kezdő "útkeresők". Ezen a ponton rá kell ébredjünk: túl sokan vagyunk az ösvényen már ahhoz, hogy különlegessé nyilváníttathassuk egónkat ezen ébredező közegben. Így - megoldásként - immár kétfelé irányul a figyelmünk: megértő "leereszkedéssel" fogjuk azok kezét, akik még el sem indultak az Úton, kivívva ezzel rajongásukat, miközben csodálattal kapaszkodunk választott Mestereinkbe, akik vagy igazszavúak, vagy öntömjénezőek - egy a lényeg: erősítenek bennünket új világunkban, új meggyőződéseinkben.
---

A következő lépcsőfokra való kívánkozás az előzményekhez képest komoly tudati erősödést igényel. Rá kell ébrednie ugyanis az Útonjárónak, hogy amit idáig valóságnak hitt, az esetleg csak egó-építette homokvár, szomjazás a különlegesre. Feltámad benne a kétely - és ezzel együtt a szükségszerű vágy is kitör belőle: "meg akarom találni a Saját Utamat!" Így másoktól (ismét) elszakadva, vad, hajszolt keresésbe kezd, hogy felfedezze, mivel vívhatja ki az elismerést a közösségben. Néha megijed és megtorpan, sőt, időnként vissza is fordulna. Azonban ezen a ponton benső kényszere már nem hagyja visszatáncolni a matéria egyenruhásai közé, ahonnan egykor elmenekült.

---
Itt még mindig többféle irány létezik: álomvilágba menekülés (a "rózsaszín ködbe", a megváltást ígérő spirituális módszerekbe való belefeledkezés, esetleg saját - képzelt, néha valós - misztikus képességeink örökös hangoztatása, bizonygatása a külvilág, de leginkább önmagunk felé), vagy épp igazsághajszolás. Mindkettő az egó akarásában gyökerezik, a változtatás és a kitűnés vágyában, mert már elviselhetetlen az élet így, tombol bennünk a világidegenség, és fogalmunk sincs arról, merre vezet az Utunk, ami pedig garantáltan komoly küldetést hordoz magában - de mi is az? Idegesítőek az emberek, zavaróak az energiák, nincs, aki megértene, és egyébként is: meghalni volna jó...
---
Kisüt a Nap. Aztán beborul az ég.
Hangulataink szertelen hintázásba kezdenek.
Szívünkre ölelnénk az emberiséget - majd ellöknénk magunktól minden létezőt.

Azt hisszük, "készen állunk" - a következő pillanatban pedig sírógörcsöt kapunk egy mogorva pillantástól.

Bízunk - majd ellenséget látunk minden szembejövőben.

Kényszeres alkotásba fogunk, mert az önmegvalósítás mindenek feletti célként mutatja meg magát új lendületű életünkben. Megsokszorozódó energiáink nem hagynak nyugodni - meg akarjuk váltani a világot. Felfedezzük magunkban csodálatos, "csak ránk jellemző" isteni képességeinket, és ismét azzal ringatjuk verdeső egónkat, hogy különlegesek vagyunk, egyedül ránk van szüksége a világnak. Ha azonban elvárják tőlünk a tetteket mások - befelé fordulunk, és kifogásokat gyártva inkább visszavonulunk védett barlangunkba, nehogy csalódnunk kelljen "szappanbuborékként felfújt", újdonsült önmagunkban. Oda csapódunk, ahol befogadnak és elismernek - a kritika azonban olyan élesen fáj, hogy egyre gyakoribbak a konfliktusaink állítólagos barátainkkal is.
---
"Idegen a világ és nem tudom, ki vagyok".
Ez a következő állomás.
Szomjazunk a szeretetre, de nem tudjuk igazán befogadni.
Megerősítést várunk kívülről, hogy értékes létezői vagyunk a világnak - de ha megkapjuk, képtelenek vagyunk azonosulni a dicsérettel. Dühít.
Kicsúszik a lábunk alól a talaj, bizonytalanságunk harsányabb, mint bármikor azelőtt.
Egyedül vagyunk. Nagyon.

---
ELÉG VOLT!

Nincs tovább.
Tombol az egó - a lélek kap szárnyra bennünk.
Fulladunk egyre letagadhatatlanabb emberi hazugságainktól.
Gyűlöljük önmagunkat, amiért képtelenek vagyunk a beilleszkedésre.

---

A következő lépés: vizsgálgatni, elemezgetni kezdjük személyiségünket, életünket, és történéseinket, magyarázatokat keresünk saját lépéseinkre, és párhuzamot vonunk mások múltbeli megéléseivel. Végül tapasztalatok hosszú sora árán ráébredünk: a válaszok nem az elmében, hanem talán mégiscsak a Szívben rejlenek. Saját, egyéni jelenünkben. Elindulunk -befelé, válaszokért.

---

"Nincs szükség több hazugságra... tudnom kell, ki vagyok, és mi a feladatom ezen a világon".
Ezzel a döntéssel mondjuk ki végre az "igent" az ön-lemeztelenítés folyamatára. Ez az önszembesülés a legkeményebb kihívás az Úton - fel kell vállalnunk minden eddigi önámítást, és félresiklást, meg kell találnunk igaz arcunkat. Másokétól függetlenül.

Meg kell halnunk, hogy főnixmadárként újjászülethessünk.
Ennél komolyabb próbatétele az emberi létezőnek aligha lehet. Nincs is.
---

---

---
Hazatértünk, mindent beborít a Világszerelem. Ezért volt a hajsza - hogy visszakapjuk Önmagunkat, és ösztönös-tudatos inspirálójává válhassunk még útonjáró Embertársainknak.
Megértettük végre, hogy az Igazságot mindvégig magunkban hordoztuk - csak felismernünk volt nehéz... leginkább azt, hogy minél erőltetettebb akarással közelítettük a célt, annál távolabb kerültünk tőle.
Ez az Ember Sorsa - először el kell pusztítania magát (az egóját), hogy aztán felépíthesse isteni lényét, amely eredendően ragyogásra van "berendezkedve". Származásából adódóan.

---
Ilyen Út ez.
Mindannyiunké. És nem biztos, hogy egyetlen életen belül járjuk végig.

Valahonnan elindultunk - Valahol tartunk - Valahová eljutunk egyszer.

Az ébredezés folyamatának minden stációja megélésre kötelez. Van, hogy egybeolvadnak ezek, párhuzamosan mutatják meg magukat életünkben - és van, hogy időben hosszabbra nyúlik egy-egy állomáson való szemlélődésünk. Az időzítés Rajtunk áll, felvállalásunk függvénye. Erősíthető a tempó meditációval, jógával, befelé figyeléssel - de tény, hogy mindenképpen azon múlik, hogy energetikailag mennyire készítjük fel magunkat a következő lépcsőfokra. Az egópáncélon egyre átütőbb Szeretetállapotra.
De tudod mit? Nem is ez számít.
Csak az, hogy tudjuk: MI A CÉL?
---
Kérdezem hát: mi a Cél?
Nem, nem a megvilágosodás. Ha így érzed, még nem vállaltad fel, aki vagy.
Egy azonban biztos: nincs miért szégyenkeznünk, ha önmagunkra ismertünk egy-egy állomás taglalásánál. Mindenképpen csodálatos, hogy elindultunk a visszafelé vezető, egószelídítő Úton. Minden egyes stáció ugyanis a mozgásban való létezést mutatja meg nekünk. Az pedig, hogy épp mit élünk bátor felvállalással, nem is lehet ígéret a jövőre nézve az ügyben, hogy előbb vagy később érkezünk be, mint más. Ezen a Pályán haladva ugyanis nincs verseny, és nincs időbeliség sem - egyetlen tényezője a hazatalálásnak: az Önmagunkkal szembeni Őszinteség. És ha erre törekszünk, nincs bennünk csalódottság, tempóvágy, vagy versengésre szólító türelmetlenség. Akkor csak a jelen pillanat igazsága van - ajándékként.

És máris szíven csap a felismerés: üldöztetésünk a fizikai síkon, életről életre, csak azért történt: mert féltünk. Féltünk attól, hogy kevesebbet érünk másoknál, hogy gyengeségeink miatt nem fogad be a közösség, hogy megvetnek társaink, hogy lényünk szeretet helyett (szintén egó-teremtette) gyűlöletet ébreszt a többi emberben. Kívülről szemlélődtünk befelé, lélektársaink irányából elképzelve a világot, amelyet az egónk kisajátított magának - és elhitette egész lényünkkel: rólunk szól. MI vagyunk a világ, és amilyennek e mi-világot látják mások, olyanok vagyunk. Értékünk mérője a más-világ, ami a rajtunk kívül álló valóság, és amely mégis körülöttünk (egónk körül) forog.

Milyen mulatságos e megközelítés a visszanyert Egységállapotból közelítve, ami valódi lényegünk, és amely nem ismeri az "én" és a "te" fogalmát - számára csak a "mi" értelmezhető válasz. Egybeolvadt, elkülöníthetetlen szeretetfény-áradásunk.
A CÉL MAGA AZ ÚT. A tanulás, a tapasztalás isteni-emberi lehetősége.
Ez hajt bennünket olyan erős motorral, hogy útközben akár a szárnyaink is kinyílhatnak tőle... és felfedeztetik velünk az Örökkévalóságot. Itt, a Fizikai Síkon. MERT AZ MINDVÉGIG ITT VAN, VELÜNK, BENNÜNK, ÁLTALUNK. Csak a mi elvágyódásunk, mássá-válni-akarásunk akadályozza az észrevételét.
Minden Élet-Törvény az egyszerűségben rejlik. Azon túl keresni: kitérő.
Áldott az Ember, hogy e csodálatos kalandban része lehet isteni génjei felvállalásával... Áldottak vagyunk valamennyien.