Ébredő Csipkerózsikák

A menekülés legidillibb formája: belevetni magunkat a pillangókkal színesített rét világába. Felépíteni egy olyan birodalmat, amely édeni állapotot teremt körénk, megakadályozva az igazsággal való szembesülésünk lehetőségeit. Táncot járni egy ideig ugyanis lehet saját Álmaink Mólóján, de ez sem az Önismeret Útja. Minél tovább ringatjuk magunkat e kipárnázott, rózsaszín fészekben, annál jegesebb, hidegebb lesz számunkra a tó vize, amelybe az ébredés lendülete egy nap törvényszerűen belekényszerít... Az asztrálvilágban bolyongva ugyanis egy időre megbújhatunk, de az Isteni Tervnek megfelelően előbb vagy utóbb mindenképpen ki kell lépnünk Illúzióink Erdejéből, és fel kell vállalnunk igaz, földi küldetésünket. És ez nem sikerülhet másként, csak lemeztelenített lélekkel. Legalább annyira önámító, hamis játékot űz ugyanis az, aki felelősséget vállalni nem tudó énjét rejtegetve angyali közeget teremt saját világa köré, ezzel leplezve arcának szeplőit önmaga előtt is, mint aki fejest ugrik a matéria világába.
Egyszer fel kell nőnünk, hogy valóban élhessünk.
Fájdalmas igazság ez. Beismerni, hogy Szépségbe csomagolt létünk sem AZ, aminek reméltük. De az ébredés és a felvállalás göröngyös útjának végére érve garantáltan rádöbbenünk: a Valóság, amelyet megismerni és felvállalni nem mert korábbi királylány-énünk, minden álmodozásnál gazdagabbá tesz bennünket.
Talán most lázadást szül a kijelentésem, de immár örömmel vállalom: a szappanbuborékok felszámolása után kezdődik az igazi Kaland... Érdemes felébredni, Testvéreim.